2014. július 30., szerda

8. rész Emlékképek

Sziasztok! :) Ezt a részt, ahogy láthatjátok kicsit korábban hoztam a kelleténél :D Pénteken táborba megyek (igen, megint) és nem szerettem volna, ha megint kihagynék egy hetet a résszel :) Remélem nem írtam le bonyolultan, ha valamit nem értetek, csak kérdezzetek :D Jó olvasást! <3

Lizzie xxx

~Michael Clifford~

Hayley pultos egy sztriptízbárban? A legvadabb álmaimban sem tudtam volna ilyet elképzelni. És az a legfurcsább, hogy azt mondta, élvezi is. Ez a város elrontotta az én Lizemet. Azt, aki minden nap gondosan tanult és csak utána keveredett kisebb bajokba. És hányszor lehetett már részeg? Remélem még egyszer sem, a legelső alkalomnál pedig mellette szeretnék lenni és bevonszolni őt az ágyba, másnapra pedig fájdalomcsillapítót adni neki, hogy ne hasogasson annyira a feje.
Nemrég vettem észre, hogy már minden megváltozott itthon. Nem hallom a szomszéd kertből a nevem kiáltását, hogy menjek át. Nem érzem a vattacukor illatú parfümjét, amivel minden nap befújta magát és szagoltatta velem, hogy szerinte milyen finom és legszívesebben megenné magát. Hiányoznak az apró hülyeségei, amivel mindig felhúzta Calumöt vagy ritkább esetben engem. Nem láthatom az aranyos szokásait, ahogy húzogatja a pólója szegélyét, és azt, amikor idegességében a karkötőjével babrál. A karkötőjével, amit egymásnak adtunk a barátságunk jelképeként.
Ő hamarabb észrevette a változásokat, nekem csak egy év múlva sikerült rájönnöm. Önző voltam, nem törődtem vele úgy, mint régen és ezt valahogy rendbe kell tennem. Tudom, hogy chatelünk és beszélgetünk telefonon, de az egyáltalán nem olyan, mint a valóság.
Legszívesebben felülnék egy gépre és megkeresném őt, majd jó szorosan megölelném, de nem tehetem. A banda számít rám, év közben iskolát váltani pedig nem egyszerű. 
Állítólag hazaengedik őket a téli szünetben, de az nem valami hosszú idő. De mi van, ha csak állítólag?

~Hayley Roberts~

El sem hiszem, hogy ez az utolsó hétköznap a szünetből. Mint ahogyan Jenny mondta, a pénteki munkanap egy órával később kezdődik mindig, de most beraktak minket délelőtti műszakra, mivel szünet van.
Épp a poharakat tisztítom - meglepetésemre nincsen sok vendég, ezért nem kell a segítségem. Hozzászoktam ehhez az életmódhoz, ha lehetne így nevezni. Világéletemben utáltam a cigarettát, ezért nehéz volt alkalmazkodnom, de ha "kedvesen" megkérem őket, hogy ne nyomják az arcomba a rohadt cigijüket, mert ha nem teszik meg, akkor nem kapják meg a rendelésüket, akkor szót fogadnak nekem.
A megszokotthoz képest teljes nyugodtság van, ezért el tudok merülni a gondolataimban. Nézegetem a tisztára törölt üvegpoharakat, amikor a semmiből előugrik a fejemben egy emlékkép: egy kisfiú éppen hazakísért egy kislányt az utcán. Hét-nyolc évesek lehettek, a hátukon nagy iskolatáskákkal. A két gyerek csendben ment egymás mellett - nem feszült csönd volt az, hanem kellemes. A kislány megbotlott a valamiben, de a fiú gyorsan elkapta a kezét, mielőtt elesett volna - látszott, hogy mindig is figyelt rá.
Hirtelen könnybe lábad a szemem. A kislány én voltam, a fiú pedig Michael. Lepillantok a kezemre, amin egy egyszerű, fekete bőrkarkötő van. Neki is ugyanilyen van, még egy nyári táborban vettük egymásnak nyolcadikban - amikor megfogadtuk, hogy örök barátunk leszünk akkor is, ha másik iskolába kerülünk. Még jobban könnyezek, egyre inkább érzem a hiányát - másodpercenként pislogok, hogy ne lássak mindent homályosan, de nem sikerül.
-Hay, mi történt? - fut hozzám valaki. A hangja Jennyéhez hasonlít, de nem látok semmit, csak elmosódott foltokat.
-Haza akarok menni - Az arcom eltorzul a sírástól.
-Rendben, tíz perc és mehetünk - simítja meg a hajamat.
-De én nem oda haza szeretnék menni - szipogok - Az igazi otthonomba! - már szó szerint bőgök, amikor ezt kimondom. Jenny szorosan átölel és tovább simogatja a hajamat, nyugtató szavakat mondva.
-Nemsokára otthon lehetsz. Téli szünetben mindig hazaengednek minket - suttogja halkan, közben még mindig a hajamat simogatva.
-Egy hónap azért nem kevés idő - zokogok.
-Tudom, szar lehet - nevet némán. Némileg én is kicsit jobban lettem, de csak egy pillanatra. Elvesztettem egy barátot, de jött helyette egy másik. És az a másik éppen vigasztal. Vagyis nem, Michaelt az életem árán is vissza fogom szerezni és mindent rendbe fogok hozni kettőnk között. Mert még most sem minden ugyanolyan, mint régen, a beszélgetéseinkből látom, hogy tartjuk a távolságot egymástól.
És hogy ezt mind meg tudjam csinálni, meg kell tennem életem legrosszabb félelmét: el kell viselnem Lukeot.
Újra bőgni kezdek a gondolatom láttán, de ekkor már nem tudom abbahagyni. Nem érdekel, hogy mindenkinek a szeme láttára csinálom ezt, szorosan átkarolom a barátnőmet és úgy maradok a hátralévő tíz percben.
***
A taxiban próbálom lenyugtatni magamat, de nem nagyon sikerül. Jenny azt mondta, gondoljak inkább szép dolgokra, de most valamiért az összesről csak Mikey jut eszembe, amitől még szomorúbb lettem.
-Akkor inkább én mondok neked emlékeket - mosolyog kedvesen - Emlékszel még arra, amikor az Éhezők Viadalát néztük a moziban? "Peeta sokkal jobban néz ki Finnick mellett, Katniss meg összejöhet Johannával!" - utánozza a hangomat. - És ez az egész miatt, amiért magunkat adtuk, százezer nézettséget kaptunk a videóra! - veregeti meg gyengéden a vállamat. Nem is tudtam, hogy már annyian megnézték a kis hülyéskedésünket. Büszkeséggel telek meg és leállok a sírással. - Mindig add magadat és felejtsd el a rossz emlékeket! Ásd el a múltat és csak a jelenre koncentrálj, arra, ami most történik!
-Ezt melyik filmből szedted? - nevetem el magamat, amin elkezdek csodálkozni.
-Nem, tudom, már nem emlékszem - mosolyog, majd kitűri a hajamat a szememből - Csodálatos ember vagy, életem legjobb döntése volt, hogy összebarátkoztam veled. És nem jó téged így látni - mondja komoly hangon.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni - ölelem magamhoz - Tudtam, hogy jó döntés volt ideköltözni - csukom be a szememet. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Ha nem tettem volna meg, Michael továbbra se vette volna észre, hogy magányos vagyok, hisztizni meg nem akartam volna neki, hogy figyeljen rám is.
Letörlöm az arcomról a könnycseppeket és nagy levegőt veszek. Erősebbnek érzem magamat az után, hogy végre kisírhattam magamból az összes bánatot. Megáll a kocsi, a sofőr pedig hátranéz. Az egészet hallania kellett, mert nincsen semmi fal közöttünk.
-Megérkeztünk - szól felénk. Kedves tőle, hogy nem úgy néz rám, mint egy szerencsétlen kislányra, aki pont az előbb zokogott a barátnője vállán.
Megköszöntük és kifizettük az utat, majd kiszálltunk a kocsiból. Igazából nem gondoltam ki, hogy hogy fogok átjutni az előtéren kisírt szemmel anélkül, hogy bárki is megkérdezné, mi történt velem.
Amikor belépünk a bejáraton, hirtelen két kéz fogja le a szememet. Jennyé az.
-Nehogy megpróbálj csalni! - visítozik. Beleszállok a játékba és én is elkezdek röhögni.
-Köszönöm - suttogok neki, amikor elérünk a célállomáshoz.
-Igazán nincs mit - kacsint - Nem hagyhattam, hogy egy zombiszemű lánnyal mutatkozzak a többiek előtt - nevet, amire én is elmosolyodok.
Belenézek a lift falán lévő tükörbe. Teljesen igaza volt a szememmel kapcsolatban. Sohasem láttam még ennyire duzzadtnak és pirosnak ezelőtt. 
-Remélem Tasha most nem a szobánkban dekkol, mert nem szeretném, ha így látna - piszkálom idegességemben a karkötőmet. A karkötőmet. Nem fogok sírni, nem fogok sírni. Igazából már nincs is kedvem sírni. Lehet, hogy az összes vizet kisírtam már magamból, ezért nem sikerül.
-Tudod, hogy mindig ott van. Gyere át hozzám, Rebeca úgyis randira ment valakivel. - karol át.
-Rebecának van valakije? - döbbenek le.
-Állítólag. De még nem akarta bejelenteni nekünk. Nyilván ezért nem láttuk őt mostanában annyira. De hé, nem fontos - húz egy halvány mosolyt a szájára.
Elsétálunk a szobájához, ahol ahogy megmondta, nincs bent senki. Sokszor voltam már itt, de inkább nálam szoktunk lenni. Mindig is szerettem nézegetni a Jenny ágya felett lévő képeket, amiket a nyár folyamán csináltunk. Az én helyem még mindig ugyanolyan üres, mint amikor idejöttem, sohasem jutott eszembe semmi egyedi, amivel ki tudnám díszíteni.
Megpillantok egy képet, ahol gyertyákat fújok el - a tizenötödik születésnapomat itt tartottam meg a nyáron. Nagyon boldog voltam akkor, hogy ilyen gyorsan befogadtak engem
Előugrott a fejemben még egy emlékkép, de azon nem Michael volt. Sok kisgyerek nevetgélt, még óvodások lehettek. Én is ott voltam, egy szőke copfos kislány, rózsaszín ruhában. Emlékszem, hogy azt a ruhácskát anyától kaptam ajándékba és nagyon örültem neki. A gyerekek az asztal körül ültek, aminek egy szülinapi torta volt a közepén. Az én szülinapi tortám. Előttem egy szintén szőke hajú és kék szemű fiú ült - már akkor ellenségek voltunk, rengetegszer szét kellett szedniük a felnőtteknek, mert egyfolytában verekedtünk. Az asztalnál mindenki énekelt nekem, kivéve a fiú, ő csak várt. Várt valamire, aminek tudtam, hogy nem lesz jó vége. Amikor mindenki abbahagyta a dalolást, ő meglökte a tányért, amin az édesség volt, az pedig pont felém tartott. Tiszta krém lett mindenem, a többiek meg csak nevettek. Sajnálkozva lenéztem az új ruhámra, majd visszanéztem és megláttam a szőke démon nevető arcát, amitől elöntött a harag. Nagy erővel ráugrottam és ütögetni kezdtem ötéves kislány létemre. Az óvónénik leválasztottak róla és leszidtak, hogy nem szabad másokat bántalmazni, ő meg a háta mögött továbbra is kárörvendően nevetett.
Aznap csak én kerültem büntetésbe, a szülinapos. A fiú pedig győzedelmeskedett, kimagyarázta magát azzal, hogy csak véletlenül megcsúszott a keze és azért lökődött el a tányér.
Mai napig nem emlékeztem rá, hogy ki lehetett az a gyerek, de ekkor rájöttem. Eldobtam minden gondolatomat, amivel azt fontolgattam, hogy kibékülök vele.
-Le fogom győznöm Lukeot. Mindenben - szorítom ökölbe a kezeimet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése